A folyamatos ellenőrzés rövid távon valóban növelheti a pontosságot és akár a hatékonyságot is, hosszabb távon azonban gyengíti az önálló működést. Amikor a kolléga azt tapasztalja, hogy a vezető úgyis ránéz, úgyis javít, úgyis emlékeztet, akkor tudat alatt fokozatosan áthelyezi a felelősséget.

Ilyenkor nem az történik, hogy „nem akarja megcsinálni”, hanem az, hogy nem érzi valóban a sajátjának a feladatot. A döntések, a tempó, a minőség egy része átkerül a vezető felelősségébe. A kolléga kivár, nem kezdeményez, nem kommunikál, a vezető pedig egyre többet ellenőriz, mert azt látja, hogy enélkül nem halad a dolog.

Ez egy ördögi kör: minél többet ellenőrzöl, annál kevésbé alakul ki belső felelősség a kollégákban, és minél kevésbé alakul ki belső felelősség, annál inkább indokoltnak tűnik az ellenőrzés.

Az ellenőrzés önmagában nem probléma. A kérdés az, hogy mit pótol. Ha a feladat nincs jól keretezve, ha nem világos, hogy mi számít késznek, mikorra és milyen minőségben, akkor az ellenőrzés csupán tüneti kezelés.

A valódi vezetői feladat nem az állandó kontroll, hanem sokkal inkább az előzetes tisztázás. Amikor a kolléga pontosan érti, mi a cél, hol vannak a döntési határai, és mikor kell visszajelzést adnia, akkor az ellenőrzés szerepe átalakul. Már nem kontroll lesz, hanem egyeztetés.

Ebben a szemléletben a vezető nem azt figyeli, hogy a kolléga „(jól) dolgozik-e”, hanem azt, hogy a működés a megbeszélt irányban halad-e. A fókusz nem a bizalmatlanságon, hanem az átláthatóságon van.